a botránykényszer: hogy senki ne értse, amit mondok, hogy senki ne fogadjon a bizalmába, hogy mindenkit kiverjen a veríték vagy a hányinger, hogy idegennek, romlottnak, őrültnek, gonosznak,  kurvának, imorális faszfejnek  tűnjek. mert az jó, nem? ha elég radikálisan körberajzolom önmagam, legalább én mindig ott vagyok nekem. ha nincs türelmem alkalmazkodni, úgysem maradok egyedül - a magányomat minimum rásírhatom az erős egyéniségem kidolgozott deltáira.

     mit is csinál az erős egyéniségem? baszik az alkotmányra. és nem csak. erkölcsre, szeretésre, halálra. nem rabolom ki, pedig nem izgat a törvény. nem hazudok neki, pedig nem lenne bűntudatom. nem küldöm el a picsába, pedig nem is tetszik. nem kötöm fel magam, pedig nem félek a haláltól. lényegében normális ember módjára viselkedem. csak nem a normalitás kedvéért, hanem valami neoizé-meggyőződésből, lustaságból, poénból, csakból.

    röhögöm a spajszebürgert, aki engem olvasva se tudja, hogy beszéljen a döglött macskák beleiről, a hányása állagáról, a pornóálmairól. vesztes.

    csak attól ráz a hideg, hogy mi van ha egy napon doktor jekyll belép a blogomra, és olyan szemenszedettségekkel kezdi szennyezni a világhálót, mint például hogy zavar, ha nem értem, miről vitatkozik a két szemüveges kultúrsznob a törzsasztalnál. vagy hogy szombattól szerdáig rágódtam egy fröcsögő mondatán annak, aki nem bírta a fejem. vagy hogy néha eszembe jut, milyen volna esténként úgy aludni el, hogy a fejemet simogatja egy anyatejszagú tenyér.