az én társadalmi problémám nem is igazán társadalmi. sőt. én sem vagyok társadalmi. abban az értelemben persze, hogy nem állok reális problémával elő. meggyőződésem, hogy nem is vagyok aki vagyok. honnan is tudhatnám ki vagyok.

hogy bevállalom e  a vajdamihályi szellemeket. bevállalom. és akkor nem vagyok látszatember. ez eddig nem is problémás. onnan problémás, hogy látszat ember halott ember. rendben akkor nem vagyok. de a nem látszat ember haldokló ember. most akkor melyiket is toleráljam? ez egypontosat a mondat végén, vagy a hárompontosat? melyik az emberibb?

mindenképpen relativizálódom,... vagy skizofénizálódom.  tegnapelott nyitottam az ajtot es meghjallottam a saját hangomat es azt hittem, hogy nem én vagyok.

azert kemeny fabol faragtak az embert. nincs olyan faj ami annyiszor meg tudná lepni a saját faját mind ez a kétlábon járó, megdöbbentő eset. 

de csak lepjenek. úgyis száz meg száz kezet fogunk. 

hányszor súgjuk egymás szemébe saját életünket?.. meg se számolható. csak megyünk az úton, jön egy másik es elmondjuk. ő is elmondja és megy tovább. ottvagyunk egy pillanatig a másikban. hogy ez irodalmi fogás lenne? nem hiszem. elsősorban én az irodalom része csak olvasás közben vagyok. irodalmat csak csináljanak a nagyok. másodszor meg, tessék égigmenni az utcán. tessék figyelni és majd meg tetszik látni. nekem is meg teszett látni. és nem voltam lázas.